Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szerbia történelme

2010.08.09

Szerbia történelme [szerkesztés]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 

A szerbek letelepedése a Balkánon a 6-7. századra tehető, a kereszténységet a 9. század környékén vették fel. Nemanja István a 12. század közepére megszervezte az első szerb államot, amely a 14. századra, Duąan István uralma alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Az 1389-es rigómezei csata után a középkori szerb állam az oszmánok vazallus államává vált. A 19. század a szerb nemzet ébredésének és függetlenedési kísérleteinek a kora, melyek eredményeként 1878-ban ismét kivívta függetlenségét a szerb állam. Az első és a második Balkán-háború idején tovább növelte területeit. A szerbek szolgáltatták a casus bellit az I. világháború kirobbanásához, melynek eredményeként 1918-ban létrejött a jugoszláv-eszme megvalósulásával a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, mely később a Jugoszlávia nevet vette föl. Az 1992-es délszláv háborúban Jugoszlávia felbomlott, 2003-ban létrejött Szerbia és Montenegró, majd 2006-ban Montenegró elszakadásával létrejött Szerbia Köztársaság.

Coat of arms of Serbia.svg
Szerbia történelme
Szerb történelem korszakai:
A középkori Szerbia
Szerbia a török hódoltság idején
A nemzeti megújulás kora a szerbeknél
Szerbia az első világháborúban
A szerbek Jugoszláviában
Szerbia és Montenegró
Szerb Köztársaság
Művelődéstörténet:
Szerbia kultúrája

Tartalomjegyzék

[elrejtés]

A középkori Szerbia

Szerb népcsoportok a 10. században Bíborbanszületett Konstantin alapján

A szerb népnév eredete a tudomány előtt még nem tisztázott. A szerb név nagy területen elterjedt Kis-Lengyelországtól az Elbáig, Csehországtól Görögországig. Valószínű jelentése: „rokon”, míg Bíborbanszületett Konstantin önkényesen a latin servus szóból származtatja. A szerbek honfoglalásának tárgyalásakor a történészek az imént említett bizánci császár „A Birodalom kormányzásáról” című művére támaszkodnak. A szerbek letelepedésére valószínűleg 602 után került sor. A szlávok avar szövetségben harcolva szállták meg a mai Szerbia területét, Havasalföld és Bánát felől. Bíborbanszületett Konstantin szerint a szerbek Hérakleiosz császár idején érkeztek a bizánci birodalom területére. A szerb történészek szerint a szerbek beköltözése a mai Szerbia területére 626, vagyis Bizánc avar-szláv ostroma utáni időszakra tehető.

Államalapítás

A 7. században a Balkán-félsziget egész területét szláv népek lepték el. Három jelentős törzs emelkedett ki végül: a bolgárok, a horvátok, valamint a Tara, a Lim és Ibar folyók és a Golija, Dormitor hegységek környékén a szerbek.

Cirill és Metód

A szerbek társadalmi életének alapja a házközösség (zadruga) volt. Egy-egy család több nemzedéken át maradt egy házban, néha több százan alkottak egy házközösséget, ami egyben vagyonközösséget is jelentett. A felnőtt tagok közösen választották vezetőiket (stareąina=korelöljáró). Ha egy házközösség létszáma jelentősen megnőtt, egyes testvérágak (bratstvo) kiváltak belőle, és egymás közelében új házközösséget szerveztek: az egy nemzetségből származó házközösségek nemzetségi területet, zsupát alakítottak. A zsupák élén a stareąinák által választott zsupán állt. Több zsupa zsupániát alkotott. A zsupániák egymástól függetlenek voltak, elismerték a Kelet-római Birodalom fennhatóságát.

Azonban Rómából és Bizáncból egyre több misszionárius érkezett a kereszténységet hirdetve. A szerbek többsége azonban veszélyeztetve érezte függetlenségét, ezért elvetette a kereszténység felvételét. A 8. században Bizánc számtalan hadjáratot folytatott a szaracénok, a velenceiek, a bolgárok és a frankok ellen. Ezek a harcok váltakozó eredményekkel zajlottak, és a 9. századtól kezdve a szerbek igyekeztek kihasználni Bizánc hullámvölgyeit. Mind több kísérlet történt egy független szerb állam létrehozására. Néhány szerb források az első önálló állam létrejöttét a 830-as évekre teszik, és Vlastimir nevéhez kötik. Ez teljes bizonyossággal nem támasztható alá, az azonban igen, hogy Vlastimir nevéhez köthető a kereszténység felvétele.

Az egyházalapításban kiemelkedő érdemeket szerzett Cirill és Metód, akik thesszalonikéi hittérítők voltak. A szerb egyház volt az egyik első szláv egyház, amely saját nyelvét használta a templomban, nemzeti egyházzá lett, és kivonta magát a konstantinápolyi pátriárka befolyása alól.

A 9-10. század folyamán a szerb hűbérurak egyre érdekeltebbé váltak egy szilárd feudális állam létrehozásában. Belső harcaik következtében két nagy központ alakult ki: Duklja (a későbbiekben Zeta) és Raąka. A 12. század második felére Raąka hegemón pozíciója már megkérdőjelezhetetlenné vált, így a szerb feudális állam alapjai ott alakultak ki.

A Szerb Fejedelemség

Nemanja István, a Nemanjić-dinasztia és Szerbia alapítója

1168-ban egy Bizánc elleni lázadás után Mánuel Komnénosz császár felosztotta Raąkát egy régi szerb elöljárócsalád fiai között. Nemanja István tisztában volt azzal, hogy harcok árán nem vívhatja ki a függetlenséget, ezért a területi autonómiát tűzte ki célul. Komnénosz támogatását élvezve háttérbe szorította testvéreit, és Raąka nagyzsupánja lett. Komnénosznak vazallusi esküt tett, de a császár halála után hódításokba kezdett, és megszerezte Zetát valamint Dalmáciát. III. Béla magyar királlyal szövetségben harcolt Bizánc ellen.

Szerbia 1150–1220 között

Barbarossa Frigyes keresztes hadjárata a szerb területeken keresztül vezetett, ezért Nemanja pompás fogadtatásban részesítette, vazallusi hűségesküt tett a német császárnak, valamint húszezer harcost ígért neki, ha megtámadja Bizáncot. Cserébe annyit kért, hogy ismerjék el a meghódított és meghódítandó területek fölötti hatalmát. Ezt Barbarossa csak részben teljesítette, ugyanis nem akarta egy háborúval veszélyeztetni a harmadik keresztes hadjáratot. Nemanja hódításokba kezdett, majd békét kötött Bizánccal, ezúttal azonban már nem vazallusi minőségben, hanem egy független ország uralkodójaként.

Ezekután hozzáfoghatott a belső konszolidációhoz. Templomokat, zárdákat, utakat, hidakat építtetett. Az állam élén továbbra is nagyzsupáni tisztségben állt. Nemanját erős szálak fűzték az egyházhoz. Tisztában volt azzal, hogy a templomok és kolostorok nagy számának segítségével a központtól távolabb eső területek is bevonhatók az államigazgatásba. Uralkodása idején ütötte fel a fejét a bogumil eszmék terjedése, ami ellen nagyon szigorúan fellépett. Az eretnek tan híveit száműzte vagy megbüntette, vagyonukat szétosztotta.

Nemanja nevéhez fűződik az Athosz-hegyi Hilandar kolostor megalapítása, amely évszázadokon át a szerb irodalom és nemzeti egyház központja volt. Élete végén ide vonult vissza a nagyzsupán, miután hatalmát átruházta fiára, Stefan Nemanjićra (Elsőkoronázott István, Stefan Prvovenčani).

A középkori Szerb Királyság

Elsőkoronázott István

Stefan Nemanjić uralkodása kezdetén -házasságának köszönhetően- élvezte Bizánc támogatását, a házasság felbomlása után azonban jelentősen megcsappant a bizánci pártfogás. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy 1202-ben Imre magyar király Szerbia megtámadása után megfosztotta őt trónjától és száműzetésbe kényszerítette, majd helyére a bátyját, Vukán Nemanjićot ültette. Stefan azonban 1204-1205 folyamán visszaszerezte hatalmát. Minderre azután volt lehetősége, hogy a negyedik keresztes hadjárat során a keresztesek megdöntötték a Bizánci Császárságot. Stefan ezúttal Rómától kért, és -némi hezitálást után- kapott koronát. A koronázásra 1217-ben került sor, így ő lett a szerbek első koronás királya. Alattvalói tiltakozására, illetve testvére Száva nyomására azonban továbbra is a görögkeleti egyházat részesítette előnyben. Uralkodása alatt állították fel az első önálló szerb érsekséget.

IV. Uroą

1223-ban bekövetkezett halála után fiai követték a trónon, Radoslav (1228-1234), Vladislav (1234-1243), majd pedig Uroą (1243-1276). Uroą bányákat nyitott, pénzt veretett és igyekezett alárendelni az egyházat az államnak. Őt Stefan Dragutin (1276-1282), majd II. Uroą Milutin követte a trónon. Milutinnak sikerült megvédenie országát a tatárjárástól, majd tovább növelni területét Nyugat-Macedónia meghódításával. Újabb bányákat nyitott, fellendítette a kézműipart és kereskedelmet. Halála után trónviszályok indultak, melyekből fia, III. Uroą került ki győztesen. Nevéhez újabb hódítások kötődnek, így Szerbia a térség egyik legerősebb állammává vált Bulgária mellett. Az 1330-as velbudzsi ütközetben aratott győzelem után Raąka lett a Balkán-félsziget vezető állama.

A velbudzsi győzelem utáni időszakot Szerbia fénykorának tekintik. Bizánc a 14. század első felében gyengélkedett, a Magyar Királyság belső ügyeivel volt elfoglalva, a bolgárok pedig a velbudzsi vereség hatása alatt álltak. III. Uroą fia fellázadt, és magához ragadta a hatalmat. IV. Uroąt 1331-ben koronázták meg, majd azonnal hozzáfogott az újabb hódításokhoz, elsősorban Bizánc rovására. A sikerek következtében 1346-ban Szkopje városában a „szerbek és görögök cárjává” koronáztatta magát. 1349-ben kiadatta a szerbek első írott törvénykönyvét (Duąanov zakonik).

A törvénykönyv szemlélteti a korabeli szerb társadalom felépítését és belső szerkezetét. Az állam élén a cár állt, akinek hatalma szinte korlátlan volt. Az uralkodóréteget a régi törzsi vezetők utódai, a vlastelinek (főurak) és a kisebb birtokosok, a vlasteličićek (köznemesek) alkották. Birtokuk nagyságához mérten csapatokat kellett állítaniuk, és az uralkodó kérésére maguknak is hadba kellett vonulniuk. A parasztság főfoglalkozása a földművelés és az állattenyésztés volt. Iparos és kereskedő alig volt közöttük. Fontos szerepet töltöttek be az államigazgatásban a kancellária, az udvari bírák és a különféle udvari méltóságok.

Duąan erőskezű uralkodóként féken tudta tartani az önállóságra törekvő, széthúzó erőket. Halála után, fia V. Uroą viszont már képtelen volt egyben tartani a nemzetiségi, vallási és politikai szempontból is heterogén országot. A meghódított területek elvesztek, a megmaradtak pedig feldarabolódtak. A birodalom darabjaira hullott, ugyanakkor a Balkán-félszigeten egy új nagyhatalom tűzött ki maga elé hódító terveket.

Szerbia a török hódoltság idején.

A nemzeti megújulás és a felkelések kora a szerbeknél.

Vuk Stefanović Karadľić, a szerb nemzeti megújulás vezéralakja
Petrović Đorđe Karađorđe, az első szerb felkelés vezetője

A szerb nép egykori államiságát a török hódítás nagyjából Bizánc megdöntésével egyidőben számolta föl. A szerb társadalom nagyjából paraszti társadalom volt, a főképpen állattenyésztő parasztok egy része kereskedelemmel is foglalkozott és ebből meggazdagodott.

A szerb etnikum egy része a Habsburg Birodalom területén helyezkedett el, főként Dél-Magyarországon, a Vajdaságban, ahol a szerb lakosság határőrvidéki katona, városi kereskedő vagy kézműves volt.

A szerb nemzeti megújulás .

Az osztrák-magyar területeken a szerb fejlődés a kulturális törekvések területén mozgott. A Délvidéken és egyéb magyarországi városokban szerb színdarabokat adtak elő, szerb iskolákat alapítottak. 1826-ban Budán létrejött a Matica srpska, a szerb nyelvű irodalom és művelődés támogatására.

A megújulási mozgalom jelentős képviselője Vuk Stefanović Karadľić 1814-ben adta ki szerb nyelvtanát, majd szótárát. A Habsburg Birodalom területén élő szerb etnikum köréből kialakult egy polgári értelmiség, a nemzeti mozgalom hordozója, és nagyrészt ez az értelmiség vállalta magára a függetlenülő szerb állam megszervezését. A török területen élő szerb paraszti és kereskedő réteg azonban mással volt elfoglalva. 1801-ben, a korábban kivont janicsár alakulatok visszatértek, és véres terroruralmat vezettek be. A szerbek az osztrákokhoz fordultak segítségért, de elutasítást kaptak. 1804 januárjában a janicsárok nagy vérontást rendeztek a szerbek köreiben.

A szerb felkelések

A szerbek erre felkelést robbantottak ki 1804 elején Petrović Đorđe Karađorđe vezetésével. A felkelés voltaképpen a parasztok mozgalma volt, akik a török feudális rendszer ellen fordultak, a szolgáltatások csökkentését, a janicsár rémuralom megszüntetését, és a korábbi autonómia helyreállítását követelték. A szultán fennhatóságát ekkor még nem érintették.

1806-ban kitört az orosz-török háború, aminek következtében az oroszok hatékony fegyveres támogatást nyújtottak a szerbeknek. A szerb felkelés most már nem az autonómia helyreállításáért folyt, hanem a teljes önállóságért. A felkelés vezetése megalakította a kormányzótanácsot mint államhatalmi szervet. A háborút lezáró 1812-es bukaresti béke után a törökök újabb támadásokat intéztek a szerbek ellen, kegyetlen megtorlásba kezdtek. A megtorlások újabb felkeléshez vezettek 1815 áprilisában, amelynek élére Miloą Obrenović került. A török kormányzat már hamar engedett, és a szerb területek autonómiát kaptak, valamint az adókat is szerb hatóságok szedték. 1830-ban a szultán elismerte Szerbiát mint a birodalmon belüli autonóm fejedelemséget, Miloą Obrenovićcsal az élen.

A szerbek az 1848-as forradalmak idején

 

Szerbia a 19. század második felében és a 20. század elején

Szerbia a török háború és a berlini kongresszus idején

A parlamentáris monarchia időszaka

A Balkán-háborúk

Területi változások az első Balkán-háború végén

Az ország külpolitikáját egyre inkább az orosz befolyás határozta meg, főként az 1908-as annexiós válság után. Ennek hatására 1912-ben létrejött a Balkán-szövetség Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró részvételével. A szövetség célja a török uralom alatt élő macedónok és bolgárok felszabadítása volt. 1912 októberében kirobbant az első Balkán-háború. A támadást Montenegró indította, de sikereket csak a szerbek csatlakozása után sikerült elérniük. A szerbek elfoglalták Szkopjét, Kosova-Metohiját, majd a bolgárok megsegítésére indultak. Közben a görögök is sikereket értek el, elfoglalták Epiruszt, Macedónia egy részét és Krétát. A háborút a londoni béke zárta le, melynek értelmében Törökország szinte teljesen kiszorult a Balkán-félszigetről, ugyanakkor létrejött egy új önálló állam, Albánia.

A felszabadult macedón területek azonban feszültséghez vezettek Szerbia és Bulgária között, amely odaáig vezetett, hogy 1913 júniusában kitört a második Balkán-háború. Az egyik oldalon Bulgária állt, vele szemben helyezkedett el Szerbia és Görögország, valamint a későbbiekben csatlakozott Románia és Törökország is. Súlyos, sok áldozatot követelő harcok után a szerbek és szövetségeseik kerekedtek felül. A békét Bukarestben kötötték meg. Bulgária csaknem teljes egészében elvesztette az első háborúban szerzett területeit.

Szerbia megerősödve került ki a Balkán-háborúkból, területe közel kétszeresére nőtt, ellenőrzése alá került Morava és Vardár völgye. Szerbia terjeszkedése azonban igen érzékenyen érintette Ausztria-Magyarország balkán érdekeit, ami nagyban kiélezte a két ország ellentétét.

Szerbia az első világháborúban

Az első támadás Szerbia ellen, 1914 augusztusa
Szerbia megszállása, 1915

Gavrilo Princip Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylete ürügyül szolgált a Monarchiának a háború kirobbantására. 1914. július 23-án Ausztria-Magyarország ultimátumot intézett Szerbiához, melyben megvádolta a merényletben való részvételért, majd július 28-án hadat üzent neki. A seregek Oskar Potiorek tábornok vezetésével indultak támadásba. Szerbia rövid idő alatt sikerrel elvégezte a mozgósítást. A két sereg első összecsapására a Cer hegységnél került sor. A négynapos csatában a szerbek győztek, és visszaszorították az osztrák-magyar csapatokat a Drinán túlra. Egy másik osztrák-magyar sereget Szabácsnál sikerült feltartóztatniuk a szerb erőknek. A harcokban mindkét fél jelentős veszteségeket szenvedett (osztrák-magyar részről harmincezer, szerb részről tizenötezer katona esett el).

Szeptember elején a szerbek ellentámadásba lendültek, átkeltek a Száván, de hamarosan meghátráltak. November végén, hosszú harcok után a főparancsnokság feladta Belgrádot, és visszavonulást rendelt el. Ennek oka a seregek kimerültsége és a lőszerhiány volt. A franciák segítségével sikerült felszerelni és kiegészíteni a szerb csapatokat, mégpedig sikeresen, ugyanis a kolubarai csatában a szerbek jelentős győzelmet arattak, behatoltak Boszniába és egyesültek a montenegrói hadsereggel.

A visszavonuló szerb hadsereg

Ezután egy ideig szüneteltek a harcok a Balkánon. A központi hatalmak August von Mackensen német tábornok vezetésével 1915 októberének elején indultak újabb támadásba Szerbia ellen. A szerb csapatok sikeresen ellenálltak a támadásoknak, azonban Bulgária támadása után kénytelenek voltak visszavonulni. A szerb vezérkar megpróbáltatások és nagy veszteségek árán átmentette seregeit Crna Gora és Albánia hegyvidékein, a várt antant támogatást azonban nem kapták meg. Pontosabban csupán abban nyilvánult meg a segítség, hogy a megmaradt erőket átmentették Korfu szigetére.

Lásd még: Tamo daleko

A Crna Gora-i hadsereg kapitulált a túlerőben lévő osztrák-magyar csapatokkal szemben, Macedóniát pedig megszállta Bulgária. Ezt hároméves kegyetlen megtorlás követte, amely egészen addig tartott, míg az antant újra megnyitotta a balkáni frontot. Az 1918 szeptemberében kezdődő harcokban a szerbek szétverték a bolgár haderőt, kiszorították a németeket, és visszafoglalták a szerb, valamint a macedón területek jelentős részét.

 

 
 

 

Profilkép


Képgaléria





Archívum

Naptár
<< Január / 2023 >>

Statisztika

Online: 4
Összes: 853082
Hónap: 4384
Nap: 213