Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Krisztus arcának ábrázolása

2009.06.05

Krisztus arcának emlékezete

Ablak az örökkévalóságra 2.

Andrej Rubljov közismert Szentháromság-ikonját szemlélve meglepő kijelentést tesz Pavel Florenszkij ortodox teológus: "Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten." Ebben a szemléletben a képnek hasonló szerepe van, mint a Szentírásnak: tanúsítja Isten jelenlétét és működését a világban, illetve a hívő életében. Ahhoz, hogy így letisztulhassanak a képekkel kapcsolatos nézetek, szükséges volt a teológiai alapok megszilárdítása a képrombolás elleni küzdelem idején.


Andrej Rubljov: Ószövetségi Szentháromság, 1410 körül (Moszkva, Tretjakov képtár)

Az örök Ige láthatóvá lett

A képrombolási vitát nem lehetett könnyen eldönteni, hiszen az ikonok ellenzői hivatkozhattak azokra a régebbi teológusokra, akik nem álltak a képtisztelet mellett. Így például Órigenész - aki a látás helyett a szemlélésre tette a hangsúlyt - szembeállította a pogányok halott képeivel Isten igazi képmásait, a keresztényeket. Az embernek szerinte a testiség leküzdése a legfőbb célja. Caesariai Euszebiosz viszszautasította Constantia császárnő kérését, amikor az képmást kért tőle Krisztusról. Ha valaki Krisztust ábrázoló képet készít - érvelt Euszebiosz - akkor csak a testet ábrázolja, viszont Krisztus teste csak eszközként szolgált a megváltás művében. Mindkét álláspont magában hordozta annak veszélyét, hogy az Ige testté válását relativizálják, ami a szentségek valóságosságának elutasításához vezethet.

Az ikonok elvetői a képvita során teológiai érveket dolgoztak ki álláspontjuk igazolására. Hivatkoztak a mózesi törvényre, amely megtiltotta, hogy Istenről képet - valójában bálványt - készítsenek. A másik szentírási érvük Szent János evangéliumának az a része volt, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a teremtmény láthassa Istent. V. Konstantin császár krisztológiai érve pedig az volt, hogy Krisztus isteni természetét nem lehet ábrázolni.

A képek védelmezői is a hagyományra - leginkább Hitvalló Szent Maximoszra - építettek. Germanosz konstantinápolyi pátriárka (715-730) szerint a megtestesülés annyit jelent, hogy az örök Ige látható kifejezési formát öltött. Damaszkuszi Szent János (675-749) kijelentése szerint Isten testben láthatóvá lett. Tehát annak képmását, amit láthattunk, elkészíthetjük. A 787-ben megtartott II. nikaiai (hetedik egyetemes) zsinat különbséget tett az imádás és a tisztelet között, elutasítván ezzel a képrombolók bálványimádással kapcsolatos vádjait. Az imádás "egyedül az isteni természetet illeti meg", a tisztelet pedig a képeknek jár, amely az ábrázolt "előképére száll át". "Aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt valóság előtt hódol." A kép ugyanaz a látás számára, mint a szó a hallásnak - nem állnak ellentétben, hanem erősítik egymást.

A zsinat nem válaszolt minden felmerült problémára. Ezt a munkát Niképhorosz konstantinápolyi pátriárka (750-829) és Theodorosz Sztuditész (759-826), a konstantinápolyi Sztudion-kolostor apátja folytatta. Fontos volt annak hangsúlyozása, hogy az ikonon nemcsak Krisztus emberségének látható alakja kap szerepet, hanem a Logosz is, mivel a személy a nem körülírható isteni természetet is emlékezetünkbe idézi. A kép is az üdvösségre segíthet, de nem úgy, mint a szentségek, hanem azáltal, "hogy lehetővé tesz egy célirányos kapcsolatot az ábrázolt személlyel".

Az ikonok festői

Természetesnek tartjuk, hogy az evangéliumok lejegyzői - akik isteni sugalmazásra írtak le mindent - maguk is szentek voltak. Az ortodox hagyomány szerint az ikonok festőinek is el kell jutniuk az életszentség olyan fokára, hogy számukra az ikon mint "kinyilatkoztatás" jelenjen meg. Az ikon mögött ott kell állnia a szent szellemi tapasztalatának. Alázatosság, tisztaság nélkül a festő képe - lehet bármenynyire művészi - nem fogja ábrázolni a szent valóságát.

Ezért is lehetett igazán termékenyítő hatású az ikonfestésre a hészükhia szellemi tapasztalata. Ez a "lelkiség" arra alapult, hogy a teremtetlen Fény láthatóvá válhat a szerzetes számára, ha az életszentség megfelelő fokára jut el. A fény addig is rendkívül fontos volt az ikonok festésében. Az arany testesítette meg, a festék szerepe pedig ennek a fénynek a visszatükrözése volt. Ezért nem találunk árnyékolást az ikonokon, mert a sötétség kívül esik e képek ábrázolási körén. A hészükhiazmus hatására születtek aztán olyan ikonok, amelyeken az arany hangsúlyozottabb szerepet kapott. Az alakokat sugárzóvá tették, belső fényt árasztottak magukból. Így a spirituális tapasztalat közvetlenül jelent meg az ikonokon.

Az ikonok igazi festőinek a szentatyák számítottak. A képrombolás után rögzülő kánonok szerepe az volt, hogy a festő ne térjen el a maga kénye-kedve szerint az ábrázolt valóságtól. Az ikon téren és időn túli realitást jelenített meg, amelynek tulajdonsága a változatlanság. Az ikonfestőnek tehát az életszentség mellett a hagyomány megtartása is feladata volt. Így rá az elrendezés tartozott, minden másban a kánonhoz kellett tartania magát. Az azonos témájú ikonok csak formailag voltak másolatok, hiszen ugyanazt ábrázolták, mint amit az eredeti.

Napjainkban is vannak ikonfestő műhelyek, ahol az atyák hagyománya szerint, imádságos lelkülettel készülnek az ikonok, hogy ébren tartsák bennünk Krisztus arcának emlékezetét. Krisztusét, aki "éppen úgy" fog visszatérni, ahogyan az apostolok az égbe emelkedni látták.

Baranyai Béla

 
 

 

Profilkép


Képgaléria





Archívum

Naptár
<< Július / 2018 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 263601
Hónap: 4755
Nap: 178