Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rigómezei csata (1389)

2011.02.04

Rigómezei csata (1389)

Az első rigómezei csata más forrásokban rigóföldi csata, vagy koszovói csata a Balkán középkori történelmének sorsdöntő eseménye volt. A ma Koszovónak nevezett Rigómező területén több csata is zajlott, ezek közül az elsőre 1389. június 28-án (Szent Vitus napján, a régi ortodox naptár szerint június 15-én) került sor a szerb erők vezette keresztény szövetségesek és az Oszmán Birodalom hadai között.

A harc kimenete, eredményei, a csatához kapcsolódó mondakör alapvető jelentőségűek a szerb nemzeti öntudat megértéséhez. Dátuma a szerbek számára szimbolikus, egyszerre jelképezi a bukást, az újjászületést és a reményt. Jelképes abból a szempontból is, hogy a szerb vér a manapság már albán többségű Koszovó területén hullt (a csata neve szerbül koszovszki boj), amelyet a szerbek nemzetük bölcsőjének tekintenek.

Előzmények [szerkesztés]

A törökök, akik Közép-Ázsia területéről érkeztek Anatóliába, 1351-ben léptek először hadaikkal Európa területére. A Bizánci Birodalomban, az ősi császárságban erős belviszály dúlt a 14. század elején, amit a török törzsek vezére, Oszmán kihasznált és területet szerzett meg tőlük. A nagy államalapító után kapták a hódítók az oszmán-török nevet. Később az egyik bizánci trónkövetelő épp török katonaságot kért segítségül, így a törökök behatolhattak Bulgária területére is. Habár sok területet elfoglaltak, de nemcsak az ország bekebelezése, hanem azok meghódoltatása volt a céljuk. A vazallusi függésbe került állam, ha tovább gyengült, akkor idővel közigazgatási értelemben is a birodalomhoz kötötte a török.

1371-ben a törökök a szerbekre és a bolgárokra nagy vereséget mértek a Marica mellett. Előzőleg ennek a folyónak a mentén található Drinápolyt (Edirnét) foglalta el I. Murád, ahová a fővárost áttette Brusszából.
Ezt követően a török csapatok elérték Havasalföldet, ahol rövidesen összecsaptak I. (Nagy) Lajos magyar király seregével. 1377-ben Bulgáriában Lajos előreküldött serege viszonylag jelentős győzelmet aratott a törökön, amelynek folytán az ellenség jó egy évtizedre felhagyott a hódításokkal, s a szerbeket és a bolgárokat nem háborgatták.

Az idő mégis a törököknek dolgozott, mert a balkáni népek között már régóta feszülő ellentétek voltak, s ezek most sem csitultak le. Egyes népeknek, mint a szerbeknek nem volt annyira egységes országuk sem, példának okáért Bosznia és Macedónia területén is több kisebb fejedelemség feküdt, amik nem voltak erősek a török terjeszkedés megállítására. Bizánccal szemben – aki egykor uralta ezeket az országokat –, még mindig mély ellenszenvük volt, de még Magyarország, a térségben talán az egyetlen erős hatalom segítségét sem akarták elfogadni, mert ez a segítség azt jelentette volna, hogy hűbéri esküt kellene tenniük a magyar királynak, amire a makacs balkáni népek nem voltak hajlandók. A törökök a 1370-es évek végére felújították támadásaikat és számos szerb fejedelemséget meghódoltattak.

Lázár szerb fejedelem a bilećai csatában győzelmet aratott a törökön, de ezután több más ütközetben vereségek követték ezt (Herzegovinai ütközet, 1386, Paraćini ütközet, 1387), s I. Murád elfoglalta Niąt.

Nią eleste után Lázár nem számított egy újabb török támadással, ezért betört I. Tvrtko bosnyák király támogatásával Magyarországra, a Szerémségbe is, hogy Luxemburgi Zsigmond ellenpártját támogassa. Az ottani magyar seregeket legyőzve több helységet is elfoglalt. Az újabb oszmán támadásoktól meglepve békét ajánlott Zsigmondnak.
Szerbia több európai uralkodótól is kért segítséget, de nem kapta meg. Végül Lázár szövetségre lépett többek közt hazája egykori ellenségeivel, I. Tvrtkoval, néhány albán fejedelemmel és Havaselvével is. A szövetség ellenben az ellentétek miatt meglehetősen gyenge volt, de mégis döntő csatára szánta el magát a szultán seregével szemben, mely rendkívül kockázatos volt.

A szembenálló erők [szerkesztés]

Napjaink forrásaiban még mindig elfogadják azt, hogy a szerb és szövetséges csapatok negyvenezer főből álltak, míg a törökök hatvanezer katonával vonultak Szerbia ellen. Egyre több kutatás, amely az akkori európai seregek reális létszámát igyekszik megállapítani. Minthogy a seregek ellátásra szorulnak, az akkori viszonyok nem adtak lehetőséget arra, hogy óriási seregeket fenntartsanak. A seregnek szüksége van élelmiszerre, továbbá pénzre a katonák zsoldjára és fegyverére is. Az élelem szállítása nem haladt olyan gyorsan az akkori közlekedési lehetőségek mellett, amit a külső környezeti hatások, mint a nagy esők olykor jelentősen gátoltak, ezért célszerű volt inkább annyi katonát tartani, amennyit az ország el is tud látni. A törökök erre azt a módszert használták, hogy mértéktelen rablásokhoz folyamodtak.

A szerbek serege [szerkesztés]

Lázár szerb fejedelem saját fegyveres serege mellett állt Vuk Branković Rigómező hercegének serege, s a Tvrtko által küldött bosnyák had, amit Vlatko Vuković irányított. Mellettük a havasalföldi vajda, Öreg Mircse (Mircea) által küldött jelentős létszámú segédhad, az albánok erősítései, azonkívül sok horvát, magyar és lengyel lovag, de voltak bolgárok, továbbá Zétából (Montenegró) is vitézek. Valószínűleg csak 12-20 000 katonával kell számolnunk a szerbek részéről.

A török seregek [szerkesztés]

I. Murat seregében három képzett elit egység alkotta a török had magvát. A szultán 2500 fős elit lovasságot vezényelt, míg a többi reguláris lovas (a szpáhik) kb. 6000 főt tettek ki. A reguláris gyalogságot a vasfegyelmű janicsárok alkották (korábbi 5000 fős létszámukat most már csak 2000-re becsülik), akik íjakkal voltak felfegyverezve és állásaikat erős sáncok mögött vették fel. Ezek mellett voltak a könnyen felállítható, alapkiképzést (fegyverforgatást) kapott, de aránylag csekély harci értékű erők, az akindzsik és aszabok (össz. 20 000 ember). A török kiegészült a vazallusokkal is, mint a macedóniai szerbekkel, továbbá bolgárokkal és görögökkel, nagyjából 8000 emberrel. A sereg nagyjából így kevesebb mint negyvenezer emberből állhatott, de lehetséges, hogy ennél is kisebb, néhány forrás szerint csak 27 ezer.

A csata lefolyása [szerkesztés]

A csata részletei csak töredékesen maradtak fenn, így csak annyi bizonyos, hogy egy Evremos Bég nevű görögöt bíztak meg a keresztény taktika felderítésével, kémkedéssel, és egy bizonyos Haidar volt az oszmán tüzérek parancsnoka. A szerbeknek is voltak ágyúik. Ebben az időszakban ágyúkkal csak kő-, vagy vas golyókat lőttek, ezért nem voltak hadi szempontból túlságosan hatékonyak. Legfeljebb a lovak és a gyalogság megfélemlítésére voltak alkalmasak. A későbbi állításokkal szemben, melyek a vereséget próbálták megmagyarázni, a szerbek igen korszerűen fel voltak a harcra készülve. Először a keresztények nehézpáncélzatú lovasai támadtak nehézkes galoppban, melyet az oszmánok ágyúgolyókkal aztán íjászokkal kíséreltek meg megállítani. I. Bajezid arról hagyott hírt, hogy széles sávot vágtak az oszmán fősereg vonalaiba és a bal szárnyba, melyet Jakub vezetett. Először Bajezid beavatkozása tudta csak a szerbeket megállítani. További részletek a csatáról nem maradtak fenn. Arról, hogy a csata végül is kinek a győzelmével végződött megoszlanak a vélemények. Még a kortársak között is megoszlottak a vélemények. A francia Meziers, egy Ignatije nevü orosz szerzetes, az anales ragusi anonymi Dubrovnikból és a bosnyák király üzenete Firenzébe és Trogirba keresztény győzelmet ünnepeltek. A párizsi Notre-Dame harangjait is megszólaltatták.

A török források igen szegények és keserűen emlegetik az eseményt, valószínűleg a szultán halála miatt, akit egy Miloą Obilić (v. Kobelić) nevű szerb nemes ölt meg.

A csata valószínűleg úgy ért véget, hogy miközben a szerbek már majdnem fölénybe kerültek, akkor Branković övéivel kivonult a csatából, ami zavart okozott a szövetségesek közt. Ezt a törökök kihasználták és visszavágva elsöpörték a szerb hadakat.

A győzelem után Bajezid visszavonult Drinápolyba, az akkori török fővárosba hogy trónját biztosítsa. Valószínűleg ezt értékelték a tudósítók "keresztény győzelemnek".

Lázár özvegye Milica I. Bajezid fenségét el kellett ismernie és a röviddel a csata után indított magyar támadást csak török segítséggel tudták visszaverni (Zsigmond megtámadta a meggyengült Szerbiát, hogy gyepűt teremtsen a magyar határ és a törökök között). Ezek az események tették a rigómezei csatát a szerbek legnagyobb győzelmévé és bukásává is egyaránt.

A legenda amely a szerb hagyományokban ma is tovább él, stilizálta a keletről jövő hadak előnyomulását, a jó és a rossz közötti harccá. Lázárnak két választása volt. A földi, vagy a mennyei birodalom. Ő mártírhalálával az utóbbit, az örök életet választotta, a szerb ortodox egyház szentje is lett. Az ő és lovagjainak példája védte meg a szerbeket az iszlamizálástól is. Ereklyéit szerb menekültek, az akkori Magyarországra, a Szerémségbe menekítették a törökök elől. Ez volt a magyarországi szerb betelepülés kezdete is.

Lázár mellett, akit a legbölcsebb szerb fejedelemként emlegetnek, akadt több más személyiség is a rigómezei legendakörben, mint Iván Kosančić és Toplica Milán. Az első olyan hatalmas volt, a második pedig olyan szép, mint senki más. Ők szerepelnek például az egyik szerb eposzban, "A rigómezei lány"-ban, ahol egy fiatal lány a vőlegényét (Toplica Milánt) keresi az elesettek között. A rigómezei lány a csatatéren megitatja a sebesült szerb katonát – ez a jelenet Szerbiában a kegyelem egyik szimbólumává vált. Valamint Lázár zászlósa Pavle Orlović, Stefan Muąić aki halált megvető hűséggel lovagol Lázárral a halálba. A vén Jug Bogdán a kilenc fiával. Az egyik legmeghatóbb eposz " Kilenc Bogadanovics anyjának halála" és mindenekelőtt Banović Strahinja aki egyedül küzdött a törökökkel amikor a feleségét elrabolták és legyőzte őket. Amikor pedig a felesége megcsalta, megbocsátott neki, ráhagyta minden vagyonát és ő vonult vissza. Mert Miloą Obilić neves hősnek számított, sok irigye is akadt, például Vuk Branković herceg, aki meggyanúsította, hogy áruló lett. Erre ő megesküdött, hogy mindjárt a második napon megöli a szultánt, hogy ártatlanságát bebizonyítsa, még akkor is, ha az életébe kerül. Így hát beszökött a török táborba, mondván, hogy át akar állni és titkos információi vannak a szerbek terveiről. A szultán megörülvén a jóhírben levő árulónak, a sátrába hívatta. Ö a porba vetette magát és úgy tett mintha meg akarná csókolni a szultán cipőjét. Ekkor előrántotta a tőrét és szíven szúrta a szultánt (a tőr mérgezett volt). Miloą végül a testőrség kardcsapásainak áldozatává vált. Ezt ma egyre valószínűbbnek tartják, főleg a szultán halála miatt. A csata után is egy keresztény lovag híre terjedt el, aki a szultánt megölte. Bajezid fermánjában Szulejmán bég, Bursa kádijához is egy Miloą Kupili (v. Kobilić) áll a gyilkos neveként. A történelem maga nem ismer sehol sem egy Miloą Obilićet. Ezért a történelemírás abból indul ki, hogy Miloą Obilić valójában Nikola Vratkovićnak hívták "Miloą", a "kedves" melléknévvel és Lázár feleségének a testvére volt. Életében Miloą Nikolának hívták. A későbbi nevét Obilić, korábban Kubili, Kubilović vagy Kobilić, valószínűleg a török szóból kubila=gyilkos kapta. És ténylegesen, a török történetíró Idris Bitlisi a 15. században egy Miloą Nikolát említ a szultán gyilkosaként.

A lényeg az, hogy a legenda nem egyenlő a történelemmel. Úgy mint Vuk Branković herceg az áruló, úgy lett Miloą Obilić a hős… Mellesleg Branković nem csak irigységből vádolta meg Obilićet. Ő maga szeretett volna Lázár helyére lépni, ezért elárulta őt a csatában. Csak az ő visszavonulásával lett lehetséges a török győzelem. Így ő lett az a szerb Ephilates, kinek nevét minden szerb átkozza.

A történelemírás más véleményen van. Branković Lázár egyik lányát vette feleségül, egy a Lázárénál sokkal régebbi családból származott és ura volt Prizren királyi városnak és Szkopje császári városnak. Egy szerbiai viszályban természetes volt, hogy Branković Lázár hatalmi terveivel nem értett egyet. Valószínűleg ez is az oka, hogy a nemzeti tudatban ő képviseli a hatalomvágyó szerb nemest, akik viszálya a török betörést lehetővé tette. Valós azonban, hogy csapatai a törökök megszorításában nagy szerepet játszottak, de nem tudni pontosan miért vonult ki a csatából.

A legenda egy további szereplője Marko szerb királyfi (Kraljević Marko), aki a legenda szerint nem vett részt a csatában. Későn érkezett, így hát ő lett az egyetlen királyi sarj, aki a csatát túlélte és a török uralmat el kellett ismernie. Marko Mrnjavčević a mai Makedóniában uralkodott Prilep város környékén. 1393, vagy 1394-ben halt meg a Rovinei csatában, I. Bajezid havasalföldi hadjárata során. Utolsó szavai állítólag azok voltak, hogy inkább meghal, ha cserébe a kereszténység diadalmaskodik. A legendában 160 évig élt és prilepi várából kilovagolva keresztény szüzeket mentett meg az oszmánoktól való megrontástól. A szultán tiltása ellenére bort ivott a ramadán ideje alatt. Emellett a szultánnal harcolt egészen Arábiáig. Továbbá Magyar Fülöp (Philipus Hispanus de Scolaris) vértestvére is volt, aki magyar hadvezér volt a Toscánából és 1402-ben Lazarevics István és a magyarok közötti szövetséget összehozta, mely késöbb Musa Kesedľiját aki Albániában – aki egy felkelést kezdett a szultán ellen –, leverte. A tündér Ravojlija (Vila Ravojlija) védi őt és ad neki tanácsokat. Egy nap, amikor meg kellett halnia, a tündér közölte vele, hogy a nap elérkezett. Ekkor lovát lefejezte és ünnepélyesen eltemette, aztán kardját sziklába szúrta, hogy csak az húzhassa ki, aki vele egyenértékű, aztán lefeküdt a fűbe. Nem halt meg, de nem is élt már. Vándorok mentek el mellette, de mind azt hitték, hogy csak alszik. Amikor egy hilandari szerzetes felismerte, hogy már nem él, elvitték földi maradványait a Hilandari kolostorba, ahol eltemették. A 19. században lett a rigómezei mítosz nemzeti örökség, mely arra motivál hogy egész Szerbiát fel kell szabadítani és az egykori szerb birodalmat helyre kell állítani, mely nem más volt, mint egy egységes délszláv nemzet lérehozása. Amely a szerbeket, bosnyákokat, horvátokat, szlovénokat, montenegróiakat, macedónokat egyesít. Sőt azokat a területeket is egyesíteni kell, ahol még élnek délszlávok.

Rigómező emléke [szerkesztés]

Az első rigómezei csata a mai napig nagy szerepet játszik a szerb köztudatban. Többek szerint Slobodan Miloąević a 600. évforduló alkalmával elmondott beszéde az 1991-1995-ös délszláv háború és a koszovói háború egyik előjele volt.

A rigómezei csata évfordulóján, 1914. június 28-án gyilkolta meg Szarajevóban Gavrilo Princip szerb merénylő Ferenc Ferdinánd trónörököst, amely casus belli-t teremtett az első világháború kirobbantásához.

Irodalom [szerkesztés]

 
 

 

Profilkép


Képgaléria





Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>

Statisztika

Online: 6
Összes: 279873
Hónap: 4712
Nap: 305