Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reformáció

2009.10.27
A   R E F O R M Á C I Ó
 
napja
 
október 31.
 
 
 
 
       A reformáció nem bibliai szó. De bibliai fogalom; a Bibliában a „visszatér” /megtérés/ szót találjuk. Mikor a Biblia azt mondja „térjetek vissza” /Csel.3,19/, „ kérdezősködjetek a régi ösvények felöl”, akkor ugyanazt mondja, mintha így szólna: térjetek vissza a Bibliához!
 
       A XVI. század elején a nyugati egyház minden fontos személyisége reformációért kiáltott, amely később széleskörű ideológiai mozgalommá nőtte ki magát. Ez a mozgalom lényegében az evangélikus és reformárus egyházak és általában a protestantizmus létrejötte volt. Egyike ez azon világtörténelmi eseményeknek, melyek hatása az újabb kori műveltség minden ágában kisebb-nagyobb mértékben felismerhetők, és nemcsak az egyházi, de a politikai élet körében is jelentékeny változásokat idéztek elő.
A reformáció, illetőleg a protestantizmus kapcsán megkerülhetetlen a kálvinizmusról szólni, amely Kálvin János tanításain alapuló ága a protestantizmusnak. Kálvin/1509-1564/ Noyonban született, a párizsi egyetemen tanult latint és teológiát, Orleans-ban jogot. Ezt követően 1536-ban kiadta a protestáns teológia egyik legragyogóbb könyvét A keresztyén vallás rendszeré-t./Institutio religionis Christianae/. Ekkor már Genfben élt. Első egyházszervező kísérletét 1538-tól 1541-ig tartó száműzetése hiúsította meg, de mikor Genfbe visszakerült, rávette a városi tanácsot az Egyházi rendtartás néven közismert rendszabályok bevezetésére. Kálvin tanítása azon a hiten alapult, hogy Isten különös gondviselése igazgatja a világ konkrét eseményeit, Isten gondviselése az emberek egyéni, sajátos életére is kiterjed.
 
       Kálvin nem volt népszerű az ő korában. Ő is az a típus volt, akinek csak hívei vagy ellenségei voltak; senki sem maradhatott közömbös iránta. Csak néhány bizalmas barátja ismerte és szerette igazán. Halálos ágyán azt mondta: „Mindig jobban féltek tőlem, mint szerettek”.

 

 

Ellenreformáció
 
 
       Az ellenreformáció elnevezés a protestantizmus elleni küzdelemre utal, ám az ellenreformációnak volt egy politikai vetülete is: a katolikus államok szövetsége, amely a protestáns államok elleni keresztes háborúra készülődött. Az ellenreformáció valódi jelentősége azonban a római katolikus egyház belső reformjának elősegítése volt. De nem ez hozta létre az ellenreformációt. A protestantizmussal való összeütközés új irányt adott a reformnak és a katolikus egyházban is elkerülhetetlenné tette azoknak a hatalmi köröknek és konzervatív egyházigazgatásnak a lebontását, melyek minden vonalon gátat szabtak a reformoknak. Miután a jezsuiták az egyetemeken is tanítani kezdték a katolikus hitet, szembesülniük kellett a protestáns hittudósok gyorsan terjedő befolyásával. A jezsuiták reformtervei merőben különböztek a reformáció eszméitől, a legerősebb ellentétet a római szentszék iránti engedelmesség kérdése váltotta ki. Loyalai Ignác, a jezsuita szerzetesrend megalapítója noha feszült szorgalommal dolgozott, soha nem lett tudós. De első hattagú csoportjából Lainez és Salmeron rövid idő alatt a katolikus Európa vezető teológusai közé kerültek és ők lettek a protestáns gondolkodással szembeni ellenállás vezető szószólói.
 
       A katolikus Európa – miközben önmaga megreformálásáért és védelmezéséért küzdött – elvitte a kereszténységet Amerikába és Indiába is.
 
       A megosztott kereszténységből legkorábban kivált egyház már hosszú ideje ellenséges hatalom igájában vívta élethalál harcát. A törökök 1526-ra befejezték a Balkán, az Égei-tenger, a Krím, Belgrád és Magyarország kétharmad részének meghódítását. Az úgynevezett Szent Ortodox egyház híveinek többsége idegen uralom alá került. Nem mondhatjuk, hogy a keleti ortodox egyház virágzott volna a török uralom alatt. Vagyonát elkobozták, művelt emberei nyugatra vándoroltak, véget ért a keresztény uralkodó oly megszokott, közvetlen felügyelete, a keresztény parasztok elviselhetetlen adóterhek alatt roskadoztak. Az elszegényedett városok és falvak alig tudták biztosítani papjaik javadalmát és templomaik karbantartását.
Akadtak kivételek is az általános nyomorúságban. A híres zarándokhelyek, főleg Jeruzsálem és a Sínai-hegy a hódítók fegyvereinek árnyékában továbbra is virágzó életet éltek. De az összkép; súlyos nyomor. Konstantinápoly többször is kolduló kérésekkel ostromolta nyugatot, Moszkvát és a balkáni fejedelmeket. Az igazi veszedelem azonban nem annyira fizikai, mint inkább erkölcsi volt. A törökök többnyire toleránsak voltak, legalábbis az ortodoxokkal szemben. Még az egyházra kényszerített költségek sem a vallásos gyűlölködés jelei, hanem inkább a kormányzatokat egyébként is jellemző pénzéhség következményei.
A Balkánon és a fiatal orosz fejedelemségekben továbbra is az ortodox egyház volt a nép egy háza. Ilyen körülmények közepette érintette meg a keletieket a nyugatot átható reformációs feszültség. A protestánsok számára magától értetődő volt az ortodoxia iránti figyelem. A protestánsok, főleg a lutheránusok úgy vélték, lehetséges baráti kapcsolatot kialakítani a keleti patriárkákkal.
 
 
„A reformáció, mely csak Krisztus visszajövetelekor fejeztetik be, nem áll meg a történelem egyik pontjánál sem, hanem minduntalan visszatér az isteni eredethez. A reformáció szelleme akkor, amikor a jobbra-balra letérő embereket folyton visszavezeti az isteni elinduláshoz, tulajdonképp előreviszi őket, mert a sötétséget a világosságtól elválasztja, s így mindig nagyobb világosságot teremt. Előre a világosság felé! Ez az igazság minden keresőjének jelszava. E jelszót azonban csak úgy válthatjuk valóra, ha szüntelen visszatérünk Istenhez!”
                                                   Idézet Csiba Lajostól.
 
Székesfehérvár, 2009.október
 
 

 

Profilkép


Képgaléria





Archívum

Naptár
<< Június / 2018 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 259642
Hónap: 4185
Nap: 125